Fábián Imre
Öcsike tanít
megfogja kezemet s biztat
mi ketten ismerjük a színeket
megengedi vele másszak fel a székre-
csak a festéket ne felejtsem el
az ég megkopott ki kell javítani
megyek hogyne mindenáron
feljutunk egészen oda
öcsike átöleli a lábam
lenyúlok érte emelem
a magasban könnyű kis madár
megbontott tetejű világot majd mi ketten
és soha többé nem kell újrafesteni
hálásan avat be a titkába
ha kicsike leszek ő fog felemelni
s hiába visongok nem enged el
feltesz a szekrény tetejére
göndör szőke hajam a vállam veri
tudni fogja sokkal többet akarok
egészen a mennyig elérni csak ne sírjak
szárnyaimat végleg bezárhatom
Etűd
szeretője ha lennék a varjúnak
mindenben mindig engem látnak
arcom-alakom lebegne előtte
két varjúszemben volnék a világ
írna velem jeleket az égre
megfejtésre váró titkokat
vinne aludni az éjszakába
de sohasem érkeznénk meg
átvérezne feketeségünkön a nap